In memoriam Sándorfi István

In memoriam Sándorfi IstvánSándorfi István (franciául Étienne Sandorfi, Budapest, 1948. június 12. – Párizs, Franciaország 2007. december 26.) magyar festőművész. Külföldön elismert művész volt, idehaza sokáig nem is tudtak róla. Első hazai kiállítása 50 évvel azután volt, hogy elhagyta az országot.

Az első találkozás

Először jártam Párizsban. Kezemben egy üzenet, mely e-mailben érkezett tőle: „Ha Párizsban jársz, hívj fel!”
Hatalmas város, minden ismeretlen, de mégis ismerős. Szeptember van és az embernek önkéntelenül Ady jut eszébe.

Bátortalanul telefonálok, egy kedves hang válaszol: „Mikor jössz, délelőtt vagy délután?”
Mivel nem tudom hová kell mennem, választom az utóbbit. Veszek egy térképet és megpróbálom megtalálni hová is kell mennem. Nem egyszerű, de sikerül.

Boldog vagyok és rendkívül izgatott. Több órám van még, így menet közben ide-oda véletlenszerűen betérek. Notre Dame, Pompidou központ..., közben rugdosom a faleveleket. Megérkezem az akkori Rue des Petites Ecuries... házhoz. Nem tudok bemenni, mert nem ismerem a kapukódot.

Várok. Jön egy hölgy, akitől megkérdezem, hogy jó helyen járok-e? Igen..., az első emelet. Lassan megyek a lépcsőn, a faborításon, melyet puha szőnyeg fed. István az ajtóban vár és üdvözöl. Nagyon jól beszél magyarul. Ez az első észrevételem. Hosszú köntös, vászon lábbeli. A lakásba beérve rögtön rengeteg kép és nyomat tárul a szemem elé, legszívesebben körbeszaladnék. Leülünk a bőr ülőgarnitúrára, nagyon zavarban vagyok. Eljöttem, de mit is mondjak. Ezt Ő is érzi ezért, egy pohár whiskyvel oldjuk a hangulatot. Sikerül. Már egy órája Magyarországról beszélünk, nagyon sok minden érdekli. Elmeséli hogyan jutott Párizsba a szüleivel...

Átmegyünk a műterembe. Sötét, fekete függönyök és három hatalmas állvány rajta egy-egy képpel. Döbbentem nézem. Ilyet még nem láttam soha, sehol. Akkor készült a Habeas corpus. Micsoda hatalmas kép, életnagyságú alakokkal. Legszívesebben el sem jönnék. Kérdezem folyamatosan és válaszol. Nincs titok, mindent megmutat. A kezdetektől a végső fázisig. Azt mondja, nem sok kapcsolata van festőkkel, magyarokkal pedig szinte egyáltalán semmi. Élete, öröme, bánata a festés. Hihetetlen sokat dolgozik.

– A mai festők már nem szeretnek festeni – mondja. – Mindent gyorsan akarnak megcsinálni. Mennyire igaza van. Újra leülünk és beszélünk a festészetről, az avantgardról... a régiekről. Ez a hely egy fiatal festőnek a festészet Mekkája. Minden itt van, amit én tudni akarok és minden úgy, ahogyan én tudni szeretném. Lassan indulnom kell, marasztal vacsorára, de muszáj mennem. Kérdezi, hová megyek holnap? – Természetesen a Louvreba – mondom. – 20 éve nem voltam ott – válaszolja. Kapok egy szép könyvet dedikálva. Névjegykártyát cserélünk. – Ha Magyarországon jársz, hívj fel! – búcsúzom. Lejövök a lépcsőn és nem látok az örömtől. Leülök egy padra telefonálok. Úgy érzem azonnal el kell mondanom mit láttam. Kevés az olyan pillanat az ember életében, amikor valami olyan dologra akad, ami felhőtlen örömet, boldogságot tud okozni. Ez olyan volt.

Habeas Corpus

Második találkozás

Egy évvel később. A műtermemben dolgozom, már este van. Csörög a telefon. Meglepetten hallom, hogy István az. Azt mondja, hogy az országhatáron van és este menjünk el vacsorázni. – Nem tudok – mondom neki, mert én messze lakom Budapesttől. Megegyezünk, hogy másnap találkozunk. Breznay Palival és egy francia gyűjtő barátjával érkezik, én a feleségemmel. Találunk egy jó kis helyet Budán. Vacsorázunk, beszélgetünk. Tervei vannak, szeretne a jövőben Magyarországra költözni. Hamar elszalad az este, éjfélkor elmegyünk és a Le Meridien-ben még iszunk és beszélgetünk egy órát. Felajánlja, hogy aludjunk ott, ne induljunk el az éjszakába. Megköszönöm kedvességét. Mivel még egy kiállításán sem voltam, kértem őt, ha Európában bárhol lesz, jelezzen nekem!

Második párizsi út

Újabb egy év eltelt és már nagyon hiányzott, hogy újra lássam a képeit. Nekem hihetetlen erős inspiráció volt minden egyes találkozásunk. Teljesen feltöltődtem, mikor beszélhettem vele. Magyarországi kiállítás még szóba sem került akkor, csak amerika. Feleségemmel elhatároztuk, hogy tavasszal megyünk Párizsba. Nekem csak egy cél volt, a Rue des Petites Ecuries-i műterem.

Amikor megérkeztünk és találkoztunk nagy szeretettel fogadott és ez nagyon jól esett. Valószínűleg mindenkivel ilyen volt, de a magyarokat különösen kedvelte. A műteremben, az egyik állványon a Budapest című kép volt. Akkor került vissza San Francisco-ból. A Vigadó téri és a Vörösmarty téri szobrokat rögtön felismertem. A kagylót tartó fiú keze, a térben szinte felém nyúlt. Nem is értettem, hogyan csinálta ezt? A kép közepén a lakk fel volt oldva. Kérdeztem miért, talán megsérült? Nem – válaszolta, csak nem tetszett egy részlet a lány arcán és újra festem. Ez teljesen ledöbbentett, hogy mi lehetett ott, ami nem tetszett. Nekem csodálatos volt. Megnéztük az új képeket. Ilyen tökéletességgel festeni senkit nem láttam még. „Mikor más befejezi, én akkor kezdem el festeni a képet, próbálom elrontani” – mondta.

Ezen sokat gondolkodtam később, a képeit nézve és rájöttem, hogy ez az ember olyan szín és térérzettel rendelkezik, ami csak keveseknek adatik meg. Rá jellemző módon, búcsúzóul választhattunk két litográfiát, melyeket nagyon féltettem hazafelé a repülőúton, nehogy megsérüljenek.

Budapest

Harmadik párizsi út

Jött a jó hír, kiállítás lesz Párizsban, a Galeria Meyer le Bihan-ban. Ekkorra már Istvánnak kitűnő kapcsolata volt Makláry Kálmánnal és egyre több hír érkezett Magyarországra egy itteni kiállításról.
Barátaimmal utaztunk Párizsba és én már nagyon vártam, hogy a kiállításon ott legyek. Istvánnal megbeszéltem, hogy a megnyitó után, másnap találkozunk az új műtermében.
A kiállításon sokan voltak, örömömre Magyarországról is. Az új képek nagyon tetszettek. Órákig voltunk a galériában, minden kép előtt sok-sok időt eltöltve.

Sándorfi István 2006-ban Párizsban

Másnap már a műteremben látogattuk meg Istvánt. Ez már egy sokkal világosabb és nyitottabb tér volt. Nagy volt a jövés-menés. Egy amerikai galériás akarta rábeszélni egy tengerentúli kiállításra, de Ő nem akart menni. Magyarországon szeretett volna kiállítani, amely már akkor aktuális volt, hiszen Kálmán szervezte a budapesti tárlatot.

Én a műteremben nézegettem a félkész képeket. Az „Ártatlan nők kútja” akkor készült, feltűnt mennyire szürke volt abban az állapotában a festmény. Ezt látván István oda jött és elnézést kért, hogy nem tud most velünk külön foglalkozni. A sarokban láttam egy kis képet (Az ígéret földje), melyen egy szív volt széles ecsetmozdulatokkal megfestve. Nekem különösen tetszett, mert a színek térbeli játékai nagyon érdekesek voltak, a gesztusok és árnyékaik többdimenzióssá tették a képet. Piros..., fehér..., zöld, gyönyörű tört színekben. István azt mondta, nincs megelégedve a képpel és át fogja festeni mert még nem az amit Ő akart. Ezt újra nem értettem, nekem tökéletes volt. Ennyire könnyedén, hogyan lehet ennyire tökéletesen festeni? – kérdeztem.
– Közel 40 év számtalan kísérletezése az anyaggal. Festeni, festeni, festeni, mert ez az egész egy belső szükséglet – válaszolta.
Elbúcsúztunk, hogy találkozunk pár hónap múlva Budapesten.

Az ártatlan nők kútja / Fontaine des innocentes

Az első magyarországi kiállítás

50 év múltán visszatért a festő. Végre! Képei, sikerei bejárták a világot, de itthon nagyon kevesen ismerték. Egy galériás ismerősöm mesélte, hogy mikor Los Angeles-ben járt és mondta, hogy magyar, azt válaszolták, hogy csak egy magyar festőt ismernek Sándorfi Istvánt.
Az Art Miami-n az Ő tárlata előtt tömegek álltak, a képeket szinte meg sem lehetett közelíteni.

És most itt volt. Itthon, az Erdész–Makláry Galériában. Nagyon sokan eljöttek. Ismerősök és ismeretlenek. Én még az első találkozáskor mondtam neki, a miénk egy furcsa ország. Itt a szakmabéliek nagyon irigyek tudnak lenni. Kis ország, nagy félelmek. Mindenki félti a pozícióját, hiszen a piac szűkös. – Nem érdekel! – válaszolta.

A kiállítás óriási közönségsiker volt. Minden kép elkelt. Ez még Őt is meglepte, érezhetően nagyon örült és nagyon hálás volt Kálmánnak. Én is, hogy elhozta Őt ide. István nem szerette a galériásokat. Kálmánnal más volt, vele őszinte barátságban volt.

Pár nappal később találkoztunk a Kempinskiben és beszélgettünk pár órát. Tervben volt az életmű kiállítás és a könyv. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó személyes találkozásunk. Megbeszéltük, hogy májusban az itteni kiállítás után újra megyek Párizsba.

Áprilisban a barátaimmal nagyon készültünk... a MODEM-be olyan anyag érkezett, ami ritkaságszámba ment. Nagyon sok országból érkeztek a festmények..., csak István nem. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehetett itt. Rengeteg fotót küldtem neki a megnyitóról. Az elkészült könyv átfogja ezt a hatalmas életművet. Egyáltalán, hogyan lehet ilyen színvonalon ennyi képet festeni? Micsoda kitartás és alázat kell ehhez? Hány órán át beszélgettünk festő és nem festő barátaimmal a képekről! A műtermem falán van egy kis kép, bekeretezve, a Habeas corpusról, melyet első utam alkalmával fotóztam. Nincs nap, hogy ne pillantanék rá...

Amiket találtam cikkeket, fotókat azt mind elküldtem Párizsba. Sok mindent olvastam, olyat is, ami egyáltalán nem tetszett! Az egyik ÉS-ben megjelent érintőleges kritika felháborított, aki írta, fensőbbséges kinyilatkoztatásával a dolog lényegi mivoltának a közelében sem járt, hiszen soha nem is beszélhetett a festővel. Szerencsére István még előzőleg azt mondta, nem különösebben érdekli, hogy ki mit mond és ír róla és ez nyugtató.

Szomorú év volt az idei, hiszen Csernus Tibor után, elment Sándorfi István is. A nyáron írtam neki, hogy hatása a magyar festészetre már most érzékelhető és én biztos vagyok benne, hogy a fiatalabb nemzedék fel fogja fedezni, ha utolérni nem is tudja. Ez a két festő, a figurális festészet két nagy alakja volt.

Ötven év után István újra hazaköltözik és itt marad velünk örökre. Én pedig már hiába várom az új képeket...


Cered, 2007.12.28

Cene gál István

IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Kövess a Facebookon

Események

Reális realitás - Cene gál István, Duhaj Péter, Gulyás László közös kiállítása

Reális realitás - Cene gál István, Duhaj Péter, Gulyás László közös kiállítása a Kőrösi Galériában ...

2016-11-30

In memoriam

Sándorfi IstvánSándorfi István
Először jártam Párizsban. Kezemben egy üzenet, mely e-mailben érkezett tőle: „Ha Párizsban jársz, hívj fel!”

© 2015 Cene gál Art Gallery. All Rights Reserved!